A közkedvelt színművészt az idén három új színdarabban láthatjuk: ő Humphrey Bogart a Játszd újra, Sam! előadásban, apaszerepben jelenik meg a Pacsirtában, beszédtanár A király beszédében. Három különböző, de fajsúlyos szerep, tehát volt miről beszélgetnünk. Kováts Dénes interjúja.

A Pacsirta dráma, nem is kicsi, bár vannak benne vidám jelenetek. Az előadást látva megfogalmazódott bennem: az apa szerepe meglehetősen lélekölő, egyúttal szép feladat. Te is így látod?
Igen, így. Nagyon jó volt próbálni is. A rendezővel, Szikszai Rémusszal volt egy beszélgetésünk előtte, és azt hiszem, szó szerint azt mondtam: „nyugodt vagyok, mert jó kezekben van ez a mű”. Nemrég számoltam össze: 18 éves korom óta vagyok a pályán, ez a 44. évadom, ezalatt rengeteg darabbal találkoztam, majd kétszáz szerepet játszottam el. Most, amikor találkoztam a szövegkönyvvel, olyan jó érzés újra rácsodálkozni, hogy ezt egy ÍRÓ írta! Kosztolányi Dezső alapanyaga nagyszerű, jó a dramatizált változat is. Egyetlen jelző, egyetlen mondat sem véletlenül szólal meg benne, hiszen helye, súlya van mindegyiknek. Elhangzik például egy mondat az első felvonás második jelenetében, s az egyszer csak összefügg a második felvonás ötödik jelenetében elmondottakkal. Átgondolt, nagyszerű alkotás.

Pacsirta, Horváth Margittal

Jól érzem, hogy lélekölő, komoly energiát kívánó ez a szerep?
Igen. Az évtizedek során számos visszajelzést kaptam a munkámról, ennyi év alatt kialakult rólam egy kép – s nekem is magamról. Mégpedig abban az értelemben, hogy milyen típusú színész vagyok. Én nem tudok úgy színpadra lépni, hogy csupán bemegyek, és úgy teszek mintha… és elmondom a szöveget. Nem értek egyet, és nem szeretem ezt a típusú színjátszást. Óhatatlanul, ösztönből, s mert ilyen a természetem, a szakmai elhivatottságom és a szakmai szándékom vallom: ezt a hivatást csak teljes átéléssel és odaadással érdemes csinálni.

A Pacsirtában elkezdődik egy dráma, s közben olykor – ha nem is vígjáték elemek, mert ez a megfogalmazás talán túlzás – viccesebb, humorosabb jelenetek adódnak. Szép lassan sűrűsödik be az előadás, majd elérkezünk a második felvonás végéhez, ott már elkezd összetörni az ember. A feleségemet megformáló Horváth Margittal van egy kifejezetten hosszú, nagy kettősünk, arra valóban azt kell mondanom, hogy lélekölő. Mire kijövünk Margittal, nagyon el tudunk fáradni benne, nagy utat kell bejárnunk az előadás során. Az én szerepemben ott egy kegyetlen meghasonlás, amikor a gyermekemről azt mondom: jobb lenne, ha nem lenne és meghalna. De ezt a kijelentést nem a gonoszság diktálja, hanem az, hogy az apa számot vet az életével: volt egy remény, hogy talán megváltoznak a körülmények, a gyermekének is jobb élete lesz, majd visszakerül újra abba a nagyon elkeserítő és frusztráló helyzetbe, hogy van egy nagyon csúnya lánya, aki elbújik, s szülei is bújtatják a világ elől, és tulajdonképpen azt érzik, mindannyiuké le nem élt élet. És amikor ezzel szembesül, akkor kirobban, ki kell mondani és lázadni kell. Persze nem gondolja komolyan, enyhén ittas és feszült idegállapotban tör ki belőle. Szinte kihányja magából ezeket a mondatokat, aztán mélységesen megbánja. De ezt az utat be kell járnia…

Iszonyatos ellentétek jellemzik a hármasban töltött időszakot, és azt, amikor Pacsirta elutazik, s a szülők ketten maradnak – újra kinyílik számukra a világ. Majd minden visszatér a régi kerékvágásba…
Valóban, újra egymásra talál a házaspár, mint házaspár. Az a gyönyörű – s megint utalok arra: író írta! – hogy amikor visszajön Pacsirta, és vele a korábbi életük, s miután az apából kiszakad minden fájdalom, akkortól – úgy érezem –, már nem a szomorúság, hanem a megbékélés hatja át, elfogadja a sorsát. Felcsillant a remény, aztán kútba esett, számot vetett azzal, hogy kevesebb van hátra az életéből, mint ami már elmúlt.

Érdekes kérdés, mit áldoz fel az ember? A szülő mennyi mindent áldoz fel az életéből a gyermekéért? Az írót játszó szereplő azt is fejtegeti: mi mindent szenvednek el a gyerekek a szülők miatt, és mennyit a szülők a gyerekek miatt. A szülőség mibenlétének az útját is megmutatja az előadás. Van, akinek ez jut...

A megbékélés azért jó szó, mert másképp jön ki a színházból a néző, ha átérzi, hiszen ad egy kis megnyugvást is a végén.
Igen. Nagyon egyetértek veled.

A király beszéde. Elkezdődött a próbafolyamat, áprilisban bemutató. Legutóbbi interjúnkban úgy fogalmaztál: „Egy újabb kiemelkedő feladat számomra, hogy beszédtanárként György királyt tanítom.” Ezt most is így érzed?
Kedvelem. Ezt a darabot a filmforgatókönyvből alkalmazták színpadra, tartalma szinte közismert. Jó a történt és a dramaturgia is, nagyszerűek a szerepek, nagyon tetszik idáig nekem. Még csak két hete dolgoztunk, de a munkafolyamat is kedvemre való, kellemes, érdekel. Nagyon fontos a színész számára, hogy változatos színdarabokban és szerepekben játszhasson. Amikor a lelkemhez közelebb állónak érzem, az nagyon jó érzés.

A forgatókönyvből szépen kiderül, hogy a király dadogása lélektani okokra is visszavezethető, erre irányul a beszédtanár tevékenysége is, ez alól próbálja meg felszabadítani. Igazán jó stílusú emberi történet formálódik az előadás során.

A Pacsirtával ellentétben most azt is jól esik, hogy nem kell belehalni ebbe a szerepbe – évente egyszer elég. Húszegynéhány Pacsirta van már mögöttünk, teljes lélekkel ott kell lenni, mert az, ami a lányommal kapcsolatosan történik, az nem olyan, mintha megtörténne, hanem valóban meg is történik velem. Ez azért egy kicsit megcibálja az ember idegrendszerét.

A király beszéde, Gulácsi Tamással

Óhatatlanul az Emilia Galotti jut az eszembe, amelyben hasonlóan lélekölő apaszerep jutott neked. Ennek súlyát, gondolom, másképp dolgozza fel az ember.
Valóban, ahogyan Galotti kapcsán mondtam neked, ilyenkor nem lehet, nem sikerül a jelmezzel együtt a szerepet is letenni, azt még hordozza magával a színész, elaludni sem könnyen tud. Ennek ellenére azt mondom, hogy kellenek az ilyen munkák, kihívások is.  

A Játszd újra, Sam!-ben nagyon ismert, népszerű színész, Humphrey Bogart bőrébe bújsz, a Pacsirtában apaszerepet kaptál, A király beszédében az uralkodót kell tanítanod, tehát érzékelhető a változatosság…
Bátran mondhatom, az évadom jól be van osztva. A Játszd újra, Sam! nagyon kedves történet, szeretem. A férjes asszony beleszeret a férje legjobb barátjába, és viszont – találkoztunk már ilyen témával, itt, a színházunkban is. Olyan jó volt látni, érezni, hogyan érdemes egy ilyen témához nyúlni, mert a mai írók sokszor eléggé gyomorforgatóan, már szinte az emberi aljasságot feszegető, érdekeskedő stílusban írják meg. Woody Allen nem, az övé annak ellenére, hogy kissé koros, ma is nagyszerű, tiszta, remek stílusú történet. Szépen követi a lélektant, két jó emberről szól, nincs benne semmi aljasság, még csapodárság sem. Egyszerűen így hozza a sors. Az ember könnyen magára ismerhet, előfordult már hasonló másokkal is az életben. De nem mindegy, ki és hogyan írja meg a színdarabot, ki és miként állítja színpadra, illetve játssza el.

Játszd újra, Sam! Tóth Zolkával

Megvolt már a szerződtetési tárgyalás. Milyennek látszik a jövő évadod?
Megint hármat játszom, ebből egyet a Kamarában, három nagyon jó szerepet.

Fotók: A Móricz Zsigmond Színház archívumából